Sokan kinevettek eddig, amiért nem vacakolok a gyomokkal..

Majdhogynem két hétig nem tudtam kijönni a kertbe. És csudák csudájára mégsem keletkezett az üvegházacskában kiültetésre váró palántákon kívül semmi károm.

Ami nagy szó.. Legalábbis nekem.

Hálás vagyok a gyomoknak, amiért árnyékot nyújtottak az értékes zöldségeimnek. Így nem érte közvetlen napsütés a föld felszínt, s tulajdonképpen a hajnali harmaton, és azon a két esős napon kívül más víz forráshoz nem jutottak, mégis burjánzik minden.

Mostanában, mivel kötelező irtani a  parlagfüvet, Én mégis icipicit sajnálom, a frissen kiültetett palánták tövét takarom be vele. Azt hiszem latin nevéből kiindulva, az ambróziánál (mitológiai jelentőséggel bíró, gör. eredetű szó, jelentése "halhatatlanoké") jobb, nemesebb takarást ki sem találhatnék számukra.

Egy dologra figyelek kiemelten. Méghozzá arra, hogy a gyomokat, bármi is legyen az, még virágzás előtt kihúzom, s visszafektetem a talajra, nehogy felmagozzanak. Az addig felvett értékes tápanyagokat így amolyan felületi komposztként visszajuttatom a földbe, s ezzel a módszerrel egyáltalán nincs szükség további zöldtrágyázásra, vagy egyéb bio táplálási módszerre.

CSAK KÉRNI KELL!

A következő bekezdést pedig a fekete nadálytőnek szeretném szentelni.

Igen régóta keresgetem mindenhol, hogy a csalán ázalékba kéne néha, ezért magam szerettem volna a kertbe telepíteni.

Direkt a Nagy-Kevélyen keresztül, hol gyalog, hol biciklivel járok reggelente a kertbe. Néhány kilométer csupán, de az végig zöld környezetben. Szó szerint a hegyet, völgyet átkutattam már érte. Sehol sem találtam.. Nah de aztán egyik nap a kertben hirtelen ezerszám tűntek fel, kicsit összébb  is ültettem őket, hogy ne legyenek ennyire szétszórtan. Így a következő csalános hordóban már ezek is ázni fognak.

Miközben ezt a bejegyzést írom, a Pomázi Könyvtárban üldögélek. 

Azért érzem igen különlegesnek a dolgot, és említem meg, mert mellettem egy autista bácsi foglal helyet. Szívem csücske a bácsi, mert a kétszeres Jászai Mari díjas, Érdemes és Kiváló színművészünk, Szabó Gyula bácsihoz, a Magyar Népmesék gyermekkoromban oly sokat jelentő narrátorához hasonló, nagyon mély, nagyon kedves hangja van.

A bácsi minden nap kora reggeltől zárásig itt üldögél a könyvtárban, s könyvekből olvas fel csodálatos hangján. Annyira kellemes a stílusa, hogy magam is abba-abbahagyom az írást. Jelenleg egy lexikont olvas Budapest történetéről. Igen kitartó, tekintve, hogy már a lexikon felénél tarthat.

Ha van egy felesleges órátok, gyertek be a könyvtárba, s hallgassátok, gyönyörű! :)